Lehozza-e a nyárfarakétába szíjazott Bodri a gyógycsontot az űrből? Hogy élnek a fanyárok a HONÚ-ban 3096-ban? Mi lesz Nagypityu sorsa, miután a családja kivándorol a Csillagtúli Junijóba? Hogy élte túl Kispityu az atomtámadást, de minek? Hogyan találkozik Kisnagypityu reinkarnálódó lelke Dzsézivel? A macskák a világ urai? Egy halálos agyi érkatasztrófával vagy a betűtésztával sújt le a sors keze? Végignézheti az ember jó vagy vacak színházi előadásként a saját temetését? Milyen történeteket eszik egy rokokó állóóra? Mitől reked be a hangja és ver össze-vissza a szíve egy öreg nőgyógyásznak leletdiktálás közben? És miért kell minden pénteken táncolni menni? Bravúros nyelven megírt kötetet tart kezében az olvasó. Szászi Zoltán tizenhárom novellája a jelenünkben, a régmúltban és a távoli (de nem is olyan kiszámíthatatlan) jövőben is játszódik, a történetek nagyon sokfélék, de valami mégis összefogja őket: minden írás középpontjában a lélek áll. Az elfelejtett, az éppen ébredő, az önmagával szembenéző, a szerető, az újjászülető, a búcsúzó, az elröppenő, vagy épp egy állóórában rejtőző lélek. És ez teszi ezeket a novellákat időtlenné és örök érvényűvé, szóljanak bár a régen elmúltról vagy a soha be nem következőről. A félelmetes jövőképen, a bűnökön, boldogságokon, halálokon és esendőségeken is átüt a humor, a történelmi tragédiákban, a legfájdalmasabb helyzetekben is ott a költőiség, és a falak között, a város felett, a levegőben történetek és dallamfoszlányok keringenek.