Este 11, kinyomtatom Mari könyvét, és leülök vele a nyitott ablak mellé, a negyedik emeletre felnőtt hatalmas cseresznyefa szinte bemászik az ablakon. Lent, a késő esti visszhangos Böszörményi úton dübörög egy üres villamos. Elkezdek olvasni, és azonnal torkon ragad a lüktető élet. Marié, az enyém, mindannyiunké, akik két évezred fordulóját kaptuk ki kegyesen, a hosszú béke viharos éveit, a hippi korszakból örökölt széles, aztán egyre keskenyedő margókat a hivatalos kultúra, a polgári lét peremén. Minden a margókról indul. Minden fontos a margókon történik. Megyek befelé az erdőbe, az ismerős-ismeretlen világba, ami Mari maga. Minden egyszerre van, a születésünktől a mostani pillanatig tartó ív egyetlen nagy, sűrű dzsungel, látható és láthatatlan lényekkel, zajokkal és illatokkal teli, amiből snapshotokat tép ki valami közeledő vihar száraz villámainak vakuja. Nincs benne kitaposott út, még ösvény sem, nagylelkűen enged, bármerre kóborolhatsz benne. Meglódul bennem minden, fájdalmas és szép, de mindenek felett elemien élő, az is, amit ismerek ebből a személyes világból, de még inkább, amit most fedezek fel. Hetvenes évek vége, a Budapest Szálloda félemeleti kávézója, hárman ülünk: Erdély Miklós, én és a Mari. Fehér blúz, tiszta, erős tekintet, egy álruhás királynő. Végigfut rajtam a mély, elemi szeretet. Egy olyan időben, amikor minden ismeretlen leuralni akar - vagy aktívan, vagy azzal, hogy átnéz rajtam -, itt van valaki, aki igazán néz engem. És azt érzem, hogy igazán lát. Azt, aki valóban vagyok. Ritka, öntudatlan nagyvonalúság. Hajnal van, a szürkeségben megszólalnak a madarak. Felzaklatva és hálásan teszem le a kéziratkupacot. Boldog az a világ, amit Mari néz. Mert ő igazán mer látni. Bátran, humorral, élesen, gyöngéden. Köszönöm. Enyedi Ildikó